Nightwish: Imaginaerum - The Movie

Sziasztok!

Azt hiszem, egyértelmű, miről fog szólni ez a bejegyzésem... Hogy spoilerezni nem fogok, azt nem ígérem... Szóval, ha még nem láttátok a Nightwish filmjét, ne olvassátok tovább ezt a cikket!

>>>>> SPOILER <<<<<

Hol is kezdjem... Nem sorolom a film egyes részeit, nem is a történetet fogom leírni, hanem az érzéseimet, amiket felszínre hoztak, és kiváltottak belőlem... Én sosem titkoltam, hogy más vagyok, mint a többi ember. Nagyon más. Az én képzeletem és a saját kis álomvilágom messze meghaladja a józan ész, az érzelem és az értelem határait. Bennem összemosódik ez a három, messze repítve engem erről a Földről. Nehéz érthetően leírni mindezt... De... de ha rajzolok, mintha egy új világba lépnék be. Egy olyan világba, ahol az elvesztett szeretteim velem vannak, ahol az emberek elfogadnak, és ahol a bántás és a gyötrelem nem fáj. Az Imaginaerum dalai olyan érzéseket és rég elfeledett emlékeket szakítottak fel, melyek segítségével számadást tudok adni az életemről, és, ha csak felületesen is, de betekintést nyerhetek a jövőmbe. Mondatok és dallamok égtek az agyamba, melyeket nap mint nap hallok, melyek segítségével muszáj alkotnom. Ők hívták életre a bennem szunnyadó Művészt, a Nightwish dalai és egy nagyon kedves barátom rázták fel azt az énemet, aki mit sem törődve mások véleményével, önmagát fejezi ki, és kelti életre. Sokáig (akárcsak Thomas Wittman a filmből) én is az őrület határán álltam. Nem részletezném miért, ha az egykori gimnáziumi osztálytársaim olvassák ezt, gondolkodjanak el, mivel és hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben az, hogy legyen már vége. Hogy egy csapásra tűnjek el az emberek és a világ elől, hogy soha senki se bánthasson, és hogy soha ne veszítsek el senkit. Ahogy a fent említett barátomnak mondtam a minap, ha nekem még egy évet el kellett volna töltenem a saját korosztályommal, a biztos őrület szélére jutok. De nem így lett. Kiszakadtam a világukból, csatlakozva a goth szubkultúrához. És a Nightwish világához, amit nekem (tetszik, nem tetszik) Anette Olzon hangja tett teljessé. Majd elkezdtem dolgozni, egy új barátra leltem, ismét életre hívva ezzel a Művészt, aki élni és alkotni akart. Eleinte nehéz volt tolerálni ezt a kettősséget, de miután elfogadtam azt, hogy Ő bennem él, minden megváltozott. Dana Mitzy megszületett. Újjá született. Eltűnt az az ember, aki mindenki marionett bábuja és céltáblája volt. Meghalt. Többé nem jön vissza már. Elkészült az Only Human első két kötete, a Gothic Kabbalah majd a Goth Rózsaszirmok kiállítási anyagom. Groteszk módon a Művész minél sikeresebb, a való énem annál szerencsétlenebb az érzelmek terén. Egyszer már eldobtam a Halandó énem szerelmét a Művész álmáért. De nem bánom, és sose fogom megbánni azt a fagyos március elsejei csütörtököt, amikor kimondtam: vége. Szabad akarok lenni, s szeretni, még ha sosem teljesülhet be. Az életem "Dark Passion Play"-e elkezdődött. A Taikatalvi segít emlékezni erre az időszakra, és ahogy haladsz előre az Imaginaerum track listáján, én úgy haladok hátrafelé az életemben. Mind-mind a magyarázkodásról szól, hogy mit miért tettem, melyikért felelős a Halandó, melyikért a Művész. Aztán az Arabesque után minden megváltozik. A Múlt a Jelenre majd a Last Ride Of The Day után a Jövőbe mutat. Tudom, hogy csak én választhatok, más nem. Művész vagy Halandó. Mert alkotás nélkül nem tudok élni, viszont ha alkotok, mély melankóliába burkolózok, ahonnan hosszú távon nincs kiút. Hogy miért írtam le mindezt? Mert ezeket az érzéseket és élményeket szeretném majd egy nagy novellává varázsolni, megmutatni a világnak, hogy ki is vagyok én. Látni fogjátok, milyen hatalmas sebeket képes ejteni egy gúnyolódás, és mekkora eufóriát tud okozni egy kedves szó vagy pillantás. Végignézve az Imaginaerum-ot, nekem az a benyomásom volt végig, hogy Tuomas is valami hasonlót akart mondani nekünk. Egy darabot adott a lelkéből, és az ő világából. És már csak az embereken múlik, hogy részt vesznek-e az utazáson, vagy csak kívülről szemlélik a kisfiút, akiből idős, beteg és demens férfi lesz, kinek teste majdan a Halál martalékává válik. Hogy összeáll-e majd Nektek is a kép, ezt nem tudhatom. Minden esetre engem végig rázott a hideg, és azon járt az eszem, hogy istenem, Thomas akár én is lehetnék... Lehet, hogy én is így végzem... Nem olvastam előre sem kritikát, sem pedig a film történetét. Nem is magyarul néztem meg, mégis mindent értettem. Hogy ki is a hercegnő, a kislány, aki fel-fel bukkan, miért a játékkatonák kísérik el Tomot a fináléhoz. Első nézésre is olyan volt, mintha már láttam és átéltem volna mindezt már korábban. Pont mint 2011. decemberében az Imaginaerum albummal. Úgy érzem, sikerült egy darabot kapnom Tuomas lelkéből, és az ő Művészének világából. A Slow Love Slow és a Scaretale is tökéletesen mutatja ezt a két világot: a szerelmes Halandó, és az őrült Művész.

Aki ezeket most vagy később elolvassa, gondolhatja azt, hogy én tényleg őrült vagyok. Nem. Én már visszatértem onnan. És azt is tudom, hogy ezeket a sorokat csak művésztársaim fogják felfogni és értékelni.

>>>>> SPOILER VÉGE <<<<<

Mindenesetre, ez a film még nagyobb nyomot hagyott bennem, mint anno a Pink Floyd: The Wall című mestermű. Ez... ez... valahogy... én, illetve Mi vagyunk. Nézzétek meg Ti is, és lépjetek be a saját képzeletetek világába!

Szép álmokat Nektek!

Dana