Március 15.

Sziasztok!

Ismételten nem a művészet lesz a téma ebben a bejegyzésben.

Magyar emberként bátran kijelentem, hogy az egyik legfontosabb és legszebb nemzeti ünnepünk van ma, az 1848-as forradalom kitörésének évfordulója. Az eseményeket most nem részletezem, bízom benne, hogy mindenki tudja, miért is volt sorsfordító ez a nap165 évvel ezelőtt.

Az egyik dolog, amiről írni szeretnék, az az, hogy mit is jelent számomra magyarnak lenni. Elég kényes témát választottam, gondolok itt az antiszemita, fasiszta és egyéb dolgokra... A határon túli magyarokról ne is beszéljünk.

A magyarság nem egyenlő azzal, hogy Magyarországon élek, és magyarul beszélek. Sokszor magyarabbak azok, akik nem a mi földünkön élnek. Tapasztalatból mondom, általános iskolában kétszer is volt szerencsém Erdélybe látogatni. Az ottani emberek, nénik, bácsik magyarnak vallották magukat, ezt használják anyanyelvükként, hiába Románia területén éltek. Soha nem fogom elfelejteni, mikor egykori tanárnőm mesélte, hogy egy bácsi megállította a turista buszt, csak hogy magyar szót halljon. Egy idős néni, meghallván a beszédjüket, ezt kérdezte: "Otthonról jöttek, igaz?" Neki Magyarország az otthona, hiába nem ott él. A kettős állampolgárság bevezetésével sok ember, aki addig a mellét verte, hogy mekkora magyar, elutasítóan viselkedett, mondván mit akarnak ezek az emberek, miért szólnának bele a mi ügyeinkbe stb... Bátran ki merem jelenteni, hogy ezek az emberek nem politikai célokból vették fel a magyar állampolgárságot. Eszükben sincs részt venni ebben a hányadék fostengerben, amit a Parlamentben művelnek "honatyáink". Ők hozzánk, a magyarsághoz akarnak tartozni. Azok, akik szidják Trianont, és azért hangolnak, hogy adják vissza az elvesztett területeket, meg se fordult a fejükben, hogy ez, ha képletesen is, de megtörtént. Az országhatár csak egy képzeletbeli vonal, ami csak a térképen létezik. A román, szlovák, szerb és osztrák föld ugyanaz, mint ami a magyaré. Nem a politikusok által meghúzott vonalak különböztetnek meg minket szomszédainktól! Attól, hogy Trianon után ezek az emberek kint rekedtek, nem ők tehetnek. Az én dédszüleim át tudtak szökni a határon, és volt szerencsénk ahhoz is, hogy falumat a magyar részhez csatolták. De ismerek nem egy curtici-i lakost, aki hiába él román földön, egy szót nem beszél azon a nyelven. Sajnos az emberek területeket akarnak visszakapni, nem a nemzetet. Ezért nem fogok SOHA pártolni egyetlen egy olyan embert, szervezetet, vagy bármit, ami azt hangoztatja, hogy "le Trianonnal", "vesszenek a ****" stb. Az én világomban és felfogásomban minden ember és nemzet egyenlő. Egyenlő, de a saját országomat, nemzetemet és anyanyelvemet mindennél többre becsülöm! Nem azzal fejezem ki magyarságomat, hogy szidom Trianont vagy a románokat, szlovákokat vagy a többi szomszédunkat. Trianon fájó, de sajnos jogos következménye volt a vesztes háborúnak. Nem azok az emberek tehettek róla, akik odavesztek a fronton, és nem is azok, akik hiába várták haza szeretteiket. Harácsoló, törtető, pénz- és hataloméhes politikusok döntése volt, ami ellen sem akkor, sem ma nem tudunk mit tenni.

Március 15-e és a többi nemzeti ünnep nem csak a miénk, hanem minden olyan emberé, aki magyarnak érzi magát. Én nem attól érzem jó állampolgárnak magam, hogy szitkozódok, tiltott jelképeket viselek, ocsmány és mocskos szövegű dalokat hallgatok, hanem attól, hogy le tudok tenni valamit a nemzetemért. Akár a munkámmal, akár a művészetemmel. Szeretem ezt az országot, és szeretem ezt  nyelvet! Én 1848-ban a Pilvax kávéház előtt álltam volna, és Petőfivel együtt szavaltam volna a Nemzeti Dalt. A hősökkel együtt szálltam volna harcba ezért az országért. És teljesen mindegy, mekkora ez az ország, ha baj van, össze kell fognunk.

Ahogy történt ez a mai napon is. 165 évvel a forradalom után, ismét összefogott az ország. csak most a természet akart legyőzni minket. Sokan rekedtek a hó fogságában élelem, innivaló és meleg nélkül. Példaértékű az emberek segítőkészsége, hogy nem hagyják bajban társaikat. Vad idegeneknek nyújtanak segítőkezet a civilek, éjt nappallá téve dolgoznak a tűzoltók, katasztrófavédők és a mentők. És még ki tudja hányan. Hiába a szegénység, hiába a politikai ellentét, hiába az önzőség, ha baj van, össze tudunk fogni, és méteres hótorlaszokat tudunk legyőzni. Most minden ember egyenlő. Mindenki hős, valamilyen szinten. Ki a munkájáé, ki a túlélésé, ki a segítésé. Nem lehet összehasonlítani ezt a katasztrófát az 1848-49-es forradalommal, és szabadságharccal, de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy mégis csak van valami, ami összeköti ezt a két eseményt: Az összefogás. A hit, hogy meg tudjuk csinálni. Az, hogy a Pilvax előtti tüntetéshez is folyamatosan csatlakoztak az emberek, úgy, ahogy most is jöttek segíteni a közelben lakók.

Csak azt sajnálom, hogy egy ilyen ítéletidő kellett ahhoz, hogy ismét "eggyé" kovácsolódjunk. Hogy ne azt nézzük milyen a bőre színe, a vallása vagy politikai hovatartozása az embereknek.

Hiszem, hogy ez nem véletlen történt a mai napon. Biztosra veszem, hogy a szokásos koszorúzás és emlékműsor ma sok helyen elmaradt, de egy percig se kételkedem abban, hogy bárki is el fogja felejteni ezt a március 15-ét.

A hó fogságában rekedt embertársaimnak kitartást, az őket segítő tűzoltóknak, mentőknek, katasztrófavédőknek és civileknek pedig további áldozatos munkát kívánok!

Remélem, mindenki épségben hazajut majd, és ez a nap csak egy rossz emlék marad.

További szép estét Nektek!

Dana