Amikor a hűség és a hála egy életre szól

Sziasztok!

Ma este ebben a bejegyzésben kivételesen nem a művészetről vagy az Only Human-ről fogok írni.

Egy újságban olvastam, hogy egy cikk írója azt ecseteli, hogy az emberek ne hozzanak ki menhelyről állatot, mert azok vadak, harapnak, elkóborolnak, és nem képesek szeretni az embert. Erre reagálva írom ezt a bejegyzést.

2012. augusztus 9-én az öreg (13 éves) német juhászunk örökre megpihent. Nagyon szerettük őt, én nem is akartam "helyette" másik kutyát. Egy évvel az ő halála előtt a matuzsálem korú (14 éves) palotapincsink ment el, ő is a szívem csücske volt...

De ahogy enyhült a fájdalom, úgy nőtt bennem és a családban az az érzés, hogy "kell valaki, akibe belebotlik az ember reggelente". Nem is beszélve arról, hogy falun lakunk, annak is a szélén, Isten háta mögött két köpéssel... Komolyan, kiállsz a kapunkba, balra nézel szántóföld, jobbra nézel erdő... Ha háttal vagy a falunak, és arról fúj a szél, egy jól összegyűjtött és precízen kiköpött nyálkupac már Románia földjén landol... Ha kifekszel az útra öngyilkossági szándékkal, hogy majd csak elgázol valami, akkor ott halsz éhen az úttesten. És azért nem szomjan, mert az esővizet ki tudod lefetyelni a kátyúból... Szóval... mi NAGYON a falu szélén lakunk, és hiába a biztonsági zár meg anyám kínja, nyugodtabban alszik az ember, ha "van, aki vigyáz rá". Ilyenkor persze nincs eladó vagy elajándékozni való kiskutya a településen...-.-"

Az újságban láttunk egy cikket a békéscsabai menhelyről (a nevét ne kérdezzétek, a Szabadkígyós felé vezető úton kell bekanyarodni, a vasúti átjáró előtt). Hétvégén épp rokonlátogatóba mentünk, így megejtettünk oda is egy utat, hátha rálelünk az új ebre.

Hosszas keresgélés után (túl öreg, túl nagy, ez kislány, ez hogy néz már ki, na ilyet meg végképp nem stb.) ráleltünk egy fekete, fél éves keverék kan kutyusra. Vadóc volt a neve, mert egy öregasszony hívta ki a rendőröket a tanyájára, ugyanis valami vadállatok randalíroznak az udvarán... (ő volt az a bizonyos rém a testvérével). A formaságok (átvételi, örökbefogadási szerződés no meg az anyagiak) lerendezése után már úton is voltunk előbb mamához, majd haza. A vonatutat élvezte a kis srác, csak úgy járt a szeme. A faluban persze nem volt hajlandó lábra állni, kézben kellett hazavigyem...-.-"

Az első napokban félénk volt, mindenhova követett minket. Érdekes módon emlékezett a rácsokra, mert a bedeszkázott teraszra nem mert bejönni. Vagy ha be is jött, félt kimenni.

Szeptember elseje óta sok idő telt el. Sok szétrágott ruha, felmosófej, papucs, szárítóról lopott zokni, kikapart virág, széttépett zacskó, és megevett (!) újság tanúskodik az időközben Vilmos névre keresztelt kutyánk tevékenységéről. Arról nem is beszélve, hogy a "raktára" (értsd: ahova a lopott cuccait viszi) az udvar füvesített részén van, így aki az utcán benéz hozzánk az egy marha nagy kuplerájt lát az udvarunk közepén... Mert hiába takarítjuk el minden nap a szemétdombját, fél óra alatt talál újabb dolgokat, amiket visszahord a lerakatba...

Hogy miért is írtam le mindezt?

Mert ez a kutya a mai napig sír, és nyüszít, ha valaki elmegy itthonról (ez akkor "jó", ha apa hajnali fél 6-kor elindul dolgozni... HÉTVÉGÉN). Szorgosan ossza a pacsit, amire az első napokban megtanítottam. Örömében legalább ötször körbefutja az udvart, ha kimegyünk, vagy ha hazajövünk. Nem válogat, mindent megeszik, de sose lop kaját. Tudja, hogy a perzsa macska tabutéma... Ha valami idegen csak megközelíti a kaput, őrültként veti oda magát, és egy pitbullt megszégyenítő módon ugat... De ránk sose morgott, megharapni meg pláne nem harapott. Ez a kutya (nem túlzok) istenként imád, és tisztel minket. Mert emlékszik, és tudja milyen volt a menhelyen (itt azt értem, hogy nem volt ekkora tere, változatos ennivalója, gazdája, aki szereti. Mert ezen a menhelyen kifogástalan volt az ellátás). Tudja, hogy mit biztosítunk neki, és azt is, hogy kapott még egy lehetőséget az élettől, hogy ne egy ketrecben éljen. Mi látjuk, mennyire hálás ez az állat azért, hogy velünk lehet. És ezt be is bizonyítja azzal, hogy ide bizony sokszor még mamát se engedi be, és ha a zöld esőkabát (nem röhög, együtt érez) rajtam van, engem se :D

Mélységesen felháborított az a cikk, amiben azt írták, hogy ezek az állatok jó helyen vannak ott, mert nem szeretnék az embert...

Én személy szerint csak bátorítani tudok mindenkit, hogy ha lehetősége van rá, fogadjon örökbe egy kutyát vagy egy macskát! Mert biztosra veszem, hogy ők nem felejtik el, mit köszönhetnek nekünk, és egy kutya, valamint 9 macskaéleten át hálásak lesznek ezért!

Íme pár kép Viliről: