Edgar a tűz előtt ült, forró
teásbögrével a kezében. Próbálta kiolvasztani fagyott ujjait. Órák óta keresik
Sunny-t, eredménytelenül. A kislány nyomtalanul eltűnt. Hova mehetett… Edgar
megtörölte a szemét. Hangokat hallott, léptekkel együtt. Istenem, talán
megtörtént a csoda, és ráleltek a pici lányra! De nem, csak Marcus jött be az
ajtón… Egyedül.
-
Semmi?
– kérdezte fivérét. Marcus csak a fejét rázta.
-
Fogalmam
sincs, hol lehet.
-
Tom
még mindig kint van?
-
Igen.
A ház előtt ül a hóban, a kutyával a kezében, és a havat bámulja.
-
Láttad
a szemeit? – Marcus bólintott. – Ki van sírva mind a kettő. Sose gondoltam
volna, hogy mégis csak szereti Sunny-t.
-
Szerintem
rájött, hogy ő Linda-ra haragszik, neki szánta azokat a szavakat… Én csak
sajnálni tudom őt.
Edgar sóhajtott, átadta bögréjét
testvérének, majd felvette a még havas kabátot.
-
Folytatom
a keresést!
Majd elindult az ajtóhoz, miután
nyugtázta bátyja bólintását…
… Eközben Tom még mindig a hóban
térdepelt. Fekete haját teljesen ellepték azok a hópihék, amik szünet nélkül
járták égi táncukat, egyre csak növelve ezzel a lapátolnivalót. Tom halkan
beszélt, tekintetét viszont nem vette le kutyájáról.
-
Sajnálom...
Annyira sajnálom… Gyere vissza… Gyere vissza kicsi Sunny! Semmit se gondoltam
komolyan abból, amit mondtam… Az égvilágon semmit… Én nagyon szeretlek téged…
Az életemnél is jobban!
-
Komolyan
mondod?
Tom lassan emelte fel a fejét. A könnyek
között egy kicsi, emberi alak rajzolódott ki. Meg kellett törölnie a szemét,
hogy jól láthassa. Hogy a szeme igazolja azt, amit a fülével hallott az előbb:
Sunny hangját. És való igaz: ott állt előtte a kislány, durcás tekintettel és
keresztbe font karokkal. De amikor Tom felállt, leengedte a kezeit. Az arcára
vegyes érzelmek rajzolódtak ki. Sunny nem tudta eldönteni, nagybátyja mérges-e
vagy csak szomorú. vajon örül-e annak, hogy ő most itt van? Tom lassan elindult
felé, de közben nem vette le a szemét a hólepte kislányról. Halkan suttogta a
nevét, majd mikor odaért hozzá, szinte már kiabált.
-
Sunny!!!
De ez a hangos szó most más volt. Nem
úgy csengett, mint szidalmazáskor… Egy örömteli kiáltás volt, melyet Tom
hatalmas, rég elfeledett mosolya koronázott meg. A karjaiba zárta a kislányt,
olyan erősen ölelte, amilyen erősen csak tudta. Mintha az élete függött volna
tőle.
-
Istenem,
Sunny! Úgy hiányoztál! – Majd engedett az ölelésből, a gyermek könnyes szemeibe
nézett, és kimondta azt a szót, amit még soha…
-
Szeretlek,
Sunny! Nagyon szeretlek!
Ismét átölelte a kislányt. Ekkor már a
másik két fivér is ott állt mögöttük, és hallották, amint Tom végre a szívébe
zárta a kislányt.
-
Annyira
sajnálom, de én nem tudok ajándékot adni nektek karácsonyra! – mondta szipogva.
-
Nem
is kell, kicsi Sunny! Te magad vagy nekünk a legnagyobb ajándék!
Majd, úgy ahogy voltak, ott a hóban,
egymás nyakába borultak mind a négyen. Sokáig maradtak úgy. Egybeforrtak, végre
igazi család lettek. Mindannyijuk szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp,
ami most nem a szomorúságot jelképezte, hanem azt a határtalan örömöt és
szeretetet, amit egymás iránt éreztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése