Sziasztok!
Az életem ismét változni készül, és nem is kicsit. Hogy ez mikor követezik be, az már csak idő kérdése. Pár hét, hónap? Nem tudom. Nem is ez a fontos. De hogy megértsétek, mit is jelent ez nekem, kezdem az elején.
2008. tavaszán tele álmokkal és reményekkel készültem az érettségire, és a felvételire a képzőművészeti fősuli(k)ra. Hittem, hogy ha felvesznek, egy jobb élet vár rám. Grafikusként vagy rajztanárként képzeltem el az életem. Azt reméltem, a fősulin rám talál a szerelem, családom, házam, jó munkám lesz. Éjt nappallá téve gyakoroltam és tanultam, nem jártam el sehova szórakozni, sajnáltam minden percet rá. Meg is lett az eredménye. 2008. nyarán kitűnő érettségit tettem, németből, irodalomból és töriből vizsgabizottsági dicséretet is kaptam. Jól sikerültek a felvételik is, torony magas pontszámokat kaptam. Júliusban jött a sokk. A 3 megjelölt helyből sehova nem nyertem felvételt. Összetörtem és kiborultam. Egy hasznavehetetlen, semmirekellő lúzernek tartottam magam. Olyannak, aki hiába él ezen a Földön, mert nincs értelme annak, hogy létezik. Egy szempillantás alatt szertefoszlott minden álmom. Az összes erőfeszítésem a semmibe veszett. Elpocsékoltam a diákéveimet a tanulásra, ahelyett, hogy én is "átlagos" diák lettem volna, és hétvégenként szórakozni mentem volna. Gyűlöltem magam, mindennél jobban. A bennem lévő Művészt egész egyszerűen kiírtottam. Hallani se akartam soha többet az alkotásról. Egy teljes évig nem fogtam ceruzát a kezembe, festeni pedig azóta se festek. A nulláról kellett újrakezdenem mindent. Új álmokat és új életet kellett felépítsek egy ekkora csapás után. Leírva ez lehet nem hangzik olyan tragikusan, de engem, mint amatőr művészt egy életre tönkretett az a nyár.....
Az egyetlen biztos pont a matematika iránt érzett szeretetem volt, ez alapján esett a választásom egy OKJ-s banki szakügyintéző képzésre. Pusztán csak azért, mert ott volt gazdasági matek..... Aztán 2 év regenerálódás következett. A fordulópont 2009. nyara volt, amikor ugyanis egy ösztöndíjnak köszönhetően 3 hetet kint tölthettem Németországban, és eljutottam álmaim egyik városába, Drezdába. Ezek után már gyerekjáték volt a komplex, középfokú nyelvvizsga. 2010 nyarán pedig sikeres záróvizsgát tettem, hivatalosan is banki szakügyintézővé váltam. Fél évvel később pedig már munkába is álltam a helyi Gondozási Központban, mint gondozónő.
Nem ez volt az álmom. Nagyon nehéz volt az elején, ezt nem is tagadom. Pláne úgy, hogy ezzel párhuzamosan el kellett végeznem a szociális ápoló és gondozó OKJ-s képzést is. Aztán 2011. nyarán jött a nagy fordulat. Nevetni fogtok, de egy egész hetes, este 10 óráig tartó túlóra áradat során jöttem rá arra, hogy ez nem munka, ez hivatás. Az akkori párom ezt nem igazán díjazta, de nekem mérföldkő volt az a forró júniusi hónap. Hosszú-hosszú hetek-hónapok munkáját követően a gondozottak elkezdtek ragaszkodni hozzám, és persze én is hozzájuk. Sok csodát és tragédiát megéltünk együtt a kollégákkal is. A légből kapott ellenőrzésektől kezdve a papírhalmot jelentő adminisztrációtól át egészen a klubos szalonnasütésen át volt itt minden. (Utóbbinál kis híján halálra zabáltam magam xD) És ugye az ismételt váltás 2013. nyarán, mikor ugyanis önkormányzati dolgozó lettem. "Civil" szakmai életem eddigi csúcspontja. És igen, mára ki merem jelenteni, hogy szeretem a munkámat, és semmiért nem hagynám ezt abba. Hiába csábított a külföldi letelepedés, és a munkavállalás egy idegen országban, nem tudtam volna itt hagyni mindent és mindenkit csak úgy. Hiába kerestem volna háromszor ennyit, a hazám szeretetét és a családom közelségét semmi se pótolta volna. Mert ezek olyan dolgok, amik nem megvásárolhatóak. Könnyebb az út, persze, de ha nem vagyunk rákényszerítve, mint sajnos sokan ebben az országban, akkor ki kell tartani.
És ugye, időközben útjára indult az Only Human - A rocker is ember képregényem. Néha még magam is nehezen hiszem el, hogy 3 teljes kötet, egy beszövegezett harmadik és még 5 betervezett kötet van mögöttem. A magam szórakoztatására kezdtem firkálni, aztán egyre inkább egy komplex történetté formálódott. A háttér és kutatómunkának köszönhetően rengeteg új ismerősre, barátra tettem szert. Amikor még MySpace-en beindult a blog, alig akadt 1-2 olvasó, most pedig lassan elérjük a 10 000. oldalmegjelenítést, amit ezúton is köszönök mindenkinek ^^
2011. év végére pedig megtört a több éves hallgatás, újra elkezdtem alkotni. 3 hosszú évbe tellett mire rájöttem, nem szabad elpocsékolni azt a tehetséget, amit a sorstól kaptam. Csak azért is megmutatom a világnak, hogy igenis szépen tudok rajzolni, sőt, egyre jobb és jobb leszek. Amikor ezt kimondtam, szinte újjászülettem. Új ember lettem. A magam ura. Nem kell senki segítsége, mert megállok én a saját lábamon. Ekkor kezdtem el tudatosan életmódot váltani, és készülni arra, hogy egy nap kitörjek a lúzer szerepéből.
Aztán már nem volt megállás. Jött az első újságcikk, interjúk, kiállítások, szakmai sikerek, és elismerések zöme. Ledobtam 20 kilót magamról, kiléptem egy akkor már működésképtelen kapcsolatból, gondozónőből szociális segítő majd szakfeladat vezető lettem. Az egykori "szürke egér" eltűnt. Mindenféle talp és seggnyalás nélkül, a saját erőmből talpra álltam az ominózus tragédia után, munkába álltam, és igaz, hogy nem áttörő, de konszolidált sikerre vittem a képregényem, ennek köszönhetően ma már Dana Mitzy-ként többen ismernek, mint a saját nevemen.
És ugye a pénz. Sose szórtam, a legtöbb, amit valaha magamra egyszerre elköltöttem, az a belépő volt a Nightwish koncertre. Az a koncert pedig a bakancslistám első helyén szerepelt. Ugyanúgy, ahogy az idei finnországi utam is. És az az álmom is, amiért ez a bejegyzés született.....
Amíg a többi átlagos korombeli menő cuccokra meg kütyükre költötte a pénzét vagy épp ráakaszkodott egy menő gazdag hapsira, addig én szépen gyűjtögettem. Olyannyira, hogy idén tavasszal külön tudok költözni a szüleimtől. 3 év alatt sikerült úgy talpra állnom, hogy közben nagyon nehéz időket éltünk meg. És nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de büszke vagyok magamra.
Ezeket most egyrészt azért írtam le, hogy megosszam veletek az örömömet a leendő kis lakásommal kapcsolatban, másrészt pedig azért, hogy bárki erőt meríthessen belőle a saját életéhez. Én nem vagyok se szép, se csinos, se gazdag szülők elkényeztetett lánya. "Csak egy ember" vagyok. Egy átlag ember. Ha nekem sikerült, sikerülhet másnak is! Csak nem szabad feladni még akkor sem, ha egy egész hegylánc áll az utatokba. Én fősuli nélkül is teljes ember lettem, a kézügyességem folyamatosan fejlődik, az alkotói vágyam sem csillapodik. Buta voltam akkor, amikor azt hittem, ezekhez diploma kell. De ennek a buta gondolatnak köszönhetően értem el mindent, és lettem az, aki most vagyok. Viszont nehogy bárki félre értsen, a mai napig csodálok minden fősulist és egyetemistát! Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy ne tanuljatok tovább, mert úgyis elboldogultok majd. Sokkal inkább arról, hogy egy rossz eseményt hogyan fordítsatok a javatokra! Hogy ne adjátok fel az álmaitokat, mert lehet, hogy egy sokkal csodásabb dolog vár rátok az életben, mint ahogyan azt elképzeltétek! Beadhattam volna a pótfelvételit. Még most is jelentkezhetnék. De már nem akarok. Én megtaláltam a helyemet ebben a világban. És ezt a döntést egyáltalán nem bántam meg!
Köszönöm, hogy meghallgattatok!
Dana
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése