A második ajtócsapódást követően Edgar
és Marcus Tomnak esett.
-
Mire
volt ez jó?! Tönkre tetted a kislány ünnepét!
-
Ednek
igaza van, mi a fenéért kellett így ráförmedned?! Nem a gyerek tehet arról,
hogy nincs anyja! Nem Sunny akarta, hogy így legyen!
-
Ő
még kicsi, nem tudja… Nem tudhatja, mi hogy megy a világban… Nem drága játékot
és hercegnős ruhát kért, mert tudta, hogy nincs rá pénzünk. Egy anyát kért,
mert azt hitte, azt ingyen adják, mert mindenkinek van, akit csak ismer! Ő
csak… Olyan akart lenni, mint a többiek…
Mondta Ed, szinte már a könnyeivel
küszködve. Ő nem ítélte el nővérét.
Szerette Sunny-t, és örült, hogy Linda nem vitte őt magával. Neki nem
születhetett meg a gyermeke, mert a menyasszonya meghalt tüdőgyulladásban,
mikor várandós volt. Edgar megesküdött, hogy soha többet nem fog szeretni
egyetlen nőt sem. De Sunny más. Ő egy igazi tündér. A saját, meg nem született
gyermekét látta a kislányban, és ha kell, magával az ördöggel is szembeszáll
érte. Ugyanakkor megérti fivérét is. Nehéz ügy dönteni két ember között, akik
ugyanolyan helyet foglalnak el a szívében… De most mégis… Tomnak nem volt joga
tönkre tenni Sunny ünnepét. Nem rajta kell megtorolni Linda bűnét.
-
Figyeljetek,
ami történt, megtörtént, Linda sose fog visszajönni. Ha tetszik, ha nem, a
kislányt nekünk kell felnevelni, és nem hinném, hogy az lenne a legjobb neki,
ha minden nap azt kellene néznie, ahogy marjuk egymást… Igazán, Tom,
megpróbálhatnád végre szeretni is őt, nem csak megtűrni! Ez a gyerek nem tehet
arról, hogy az anyja lelépett, mert fontosabb volt neki a jólét! Különben is,
nem idegeneknél hagyta őt, hanem a nagybátyjainál. És ha tetszik, ha nem, Sunny
a nővérünk gyereke, akit nem dobhatunk el, mint valami szemetet! Ha kell, nem
eszek, volt már rá példa, de az ő szájából nem veszem el az ételt! És ha kell,
megszakadásig dolgozok, de nem hagyom, hogy elvegyék őt tőlünk! – fakadt ki
Marcus.
-
Ti
is tudjátok, hogy Linda miatt vagyunk ilyen helyzetben, neki köszönhetjük, hogy
ilyen körülmények között kell élnünk! Ne csináljatok már mártírt a drágalátos
nővérünkből… Itt hagyta a gyereket, nem kellett neki, hat éve feléje se nézett,
azt se tudja, él-e még… De Sunny-nak mégis ő kell! Nem mi, aki az igazi
családja vagyunk! Az az anya kell neki, aki egy önző dög, hát nem értitek?! A
gyerek nem szeret minket!
Tomból folyóként áradt a gyűlölet. Egy
olyan hömpölygő áradatként, melynek hangja szellemként riogatja az odatévedő
gyerekeket. Most Tom hangja volt a folyó Szelleme…
Marcus és Edgar döbbenten hallgatták
bátyjuk szavait. Még hogy nem szereti őket Sunny… Ez bolond, nem tudja, mit
beszél. Ez a kislány rajong értük… Hányszor játszottak felhőtlenül… Istenem,
hányszor lovagoltatták a kislányt a hátukon, és másztak vele négykézláb… Eső
után hányszor játszottak a pocsolyában óceánost, hány sár sütit gyártottak. Az
ég tudja, hány egeret összefogdostak, de sose mondták Sunny-nak, hogy a
kukorica babát ne vigye be a házba… Istenem, hányszor hagyták, hogy meggyel
összekenje a kislány az arcukat, hányszor csináltak bohócot magukból… Kizárt,
hogy ez a csöpp gyerek ne szeresse őket…
-
Te
azt se tudod, miket beszélsz… - szólalt meg végül Edgar.
-
De,
pontosan tudom!
-
Te
nem Sunny-t gyűlölöd, hanem az anyját!
-
Lehet.
De ezzel a „Télapó hozta mézeskaláccsal” túllőttetek a célon. Minek kellett neked
megvenni azt az istenverte kalácsot?! Az utolsó fillérünket költötted el erre a
hülyeségre! Még hogy Mikulás… Nőjetek már fel, a Télapó nem létezik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése