Egy letűnt kor nemzedéke

Sokat gondolkodtam azon, hogy időben hova helyezzem a képregényem. Egy ideig úgy volt, nem lövöm be konkrétan az évszámot, mert mégis csak könnyebb dolgom lesz így. Viszont amikor a karakterek a "szabadidejüket" töltötték, elgondolkodtam, mit is csináljanak. Építsem bele a saját gyerek- és kamaszkori élményeimet, vagy haladjak a korral? Egészen két héttel ezelőttig vívódtam ezen. Valahogy erőltetettre sikerült a "ha beírást kapok, nem facebookozhatok", és a "gyere fel msn-re, és mindent elmondok" szituáció. Mikor augusztus 10-én egyik nagyon kedves barátnőmmel beültünk a kínaiba kajálni, megláttam egy kb. 10 éves kisfiút, kezében egy papírvékony, érintőképernyős, első ránézésre méregdrága kütyüvel, és valami lövöldözést játszott vele. Ránéztem Évire, és csak annyit mondtam nevetve: "Bezzeg az én időmben!" sose gondoltam volna, hogy ez a mondat valaha elhagyja az én számat... És akkor kezdtük el a nosztalgia partit, aminek a végén folyt a könnyünk, annyit nevettünk... Ezután döntöttem el, hogy nem csak a sulis csíntevéseimet osztom meg az Olvasóimmal, hanem azt a gyerekkort is, amiről már sajnos fogalmuk sincs a mai fiataloknak...

... Az első megállapításunk az volt, hogy kb. gimis korunkig azt se tudtuk, hogy működik a számítógép, hisz egyikünknek se volt. Mi, 6-7 évesen kint játszottunk az udvaron, kertben, utcán, ahol épp feltaláltuk magunkat. Nap végén a szüleink csak remélték, hogy a saját gyerekeik jöttek haza, mert a felismerhetetlenségig összekoszoltuk magunkat. Engem pl. rend szerint a fa tetejéről szedtek le, és csak azért nem barnultam le nyáron, mert a porréteg nem engedte... :D Nem voltak méregdrága játékaink, mi anyával és apával saját kezűleg gyártottuk a Barbie házba a bútorokat. Groteszk módon erre vigyáztam a legjobban, mert több volt az eszmei értéke. Együtt találtuk ki, mit és hogyan kéne megcsinálni, nem mentünk a boltba, hogy jó mélyen belenyúljunk a pénztárcába. És ezt nem azért csinálták, mert sajnálták ránk a pénzt, mert ez nem igaz. Ők is így nőttek fel, ahogyan az ő szüleik is. És boldog gyerekkoruk volt, ahogy nekem is. Nem volt zsebpénzünk, mégis mindenünk megvolt. Tesómmal nem a gép meg a tv előtt ültünk, hanem kint voltunk az udvaron, télen-nyáron. Azt se tudtuk, mi az az UV sugárzás, hőségriadó meg hóakadály... Nem kentük magunkat naptejjel, mégis élünk és virulunk. Nem tudtunk arról, milyen politikus mennyit keres, hol hány embert öltek meg, hol milyen háború van, mert anno még a híradó nem erről szólt. Ma akkor vagy menő, ha 14 évesen cigizel, berúgva fetrengsz egy buliban, és minél több fiúval/nővel bújsz ágyba... Mikor én ennyi voltam, az volt a menő, ha anyáék tudta nélkül, sutyiban végig tudtam nézni a Rex felügyelőt... Mert akkoriban az volt a krimi. A mostani 14 évesek pedig bele se néznek, mert "nem elég kemény, és tök gááááz" Mi nem tudtuk, hogy dolgoznak a helyszínelők, mi a dolga a profilozóknak vagy éppen hogyan kell úgy gyilkolni, hogy senki se gyanakodjon rád... Nekünk az volt a legnagyobb problémánk, hogy hogyan mondjuk el az órán történő füzetfirkálásért járó beírást, mert tudtuk, hogy mi lesz a büntetés... Nem mehettünk ki a pályára focizni a többiekkel, ráadásul még járt érte a szobafogság is, ami életfogytiglani börtönnel ért fel. Mi még könyvtárba jártunk, ha szorgalmit kaptunk, nem a google-ba pötyögtük be a kulcsszavakat. A mobiltelefont, de sokáig még a vezetésest is csak hírből ismertük. Most pedig már az alsós gyerek nyakában is ott fityeg az okos telefon. Ha elmentünk biciklizni, nem volt rajtunk térd- meg könyökvédő, a sisakról ne is beszéljünk. Ha elestünk, hideg vízzel lemostuk a sebet és ámen, eszünkben se volt lefertőtleníteni meg lekötözni, mégis életben maradtunk. A gyümölcsöt - zöldséget mosatlanul, piszkos kézzel ettük, sokszor még zölden, és érdekes módon, még mindig élünk. mi még fecniken leveleztünk, nem sms-ben. Fénykép csak szülinapkor meg karácsonykor készült rólunk, amit még elő kellett hívatni, szó se volt a tükörben pózolásról... A gyilkolászós, nemi erőszakos filmek helyett volt Esti Mese meg Játék határok nélkül. Egyforma, és egyszerű iskolatáskánk meg füzetborítónk volt, csilivili cucca csak a módosabbaknak volt, de ők mégse vágtak fel vele. Mindenki egyenlő volt. Akár falusi, akár városi, akár tanyasi, akár roma, senkit se néztünk le. Voltak persze viták meg civakodások, de nem amiatt, mert megcsalt a barátnőm a pasimmal, vagy XY smárolt azzal sráccal, aki tetszik nekem... Nem. Mi általában a csúnya beszéd miatt kaptunk össze. Akkor még a hülye bántó szó volt, a k.rva anyádért pedig még pofon is járt. Amiért persze beírás, az említett következményekkel... Nem tudtuk, melyik sztár nevét hogy kell leírni, az angol dalokat meg halandzsálva énekeltük, és az üres kis kazetta be volt készítve a kívánságműsorra, hátha ma leadják a rádióban a kedvencet, és majd akkor felvesszük, hogy meglegyen. Egy-két dalra sokszor napokat, heteket kellett várni, nem pedig pár percet, amíg letölti a torrent... Ha nekem valaha gyerekem lesz, az igazi magnókazettát már meg se tudnám mutatni neki, mert már nem gyártják (én legalábbis nem látom a boltokban). Az újabb magnókon pedig már nincs is kazettalejátszó rész... Ugyanígy vadásztuk a kívánságkosárban a klipeket, mert YouTube se volt... Régen a társaság legmenőbb tagja voltál egy walkmannel, ma meg már a discmannel is kiröhögnek... Márkás ruhákat pedig még a legmódosabb gyerekek se hordtak (minek, hisz úgyis szétszakadt focizás közben)...

Most hiheti azt a kedves Olvasó, hogy én valami negyvenes éveiben járó, az új technikával küszködő középkorú vagyok. Nem. 23 éves leszek szeptemberben. És az elmúlt 10 - 15 évről beszéltem. Eltűnt az igazi gyermekkor, nincsenek baráti körök, csak chat partnerek... A gyerekek kövérek, mert nem mozognak, igaz, hogyan is tennék, ha a facebook előtt ülnek a nyári szünetben... A lányok és fiúk hamarabb érnek, már akkor a szexualitással foglalkoznak, amikor mi még épp csak hogy elpakoltuk a Barbie házat meg a fiúk a dömpert, mert "már ciki" volt azzal játszani... Az egyik idős néni ismerősöm mondta, hogy régebben nyáron nem lehetett délután pihenni a gyerek zsivajtól... Most csönd van. Eltűnt egy korszak, amit igazán csak az tud hiányolni, aki benne élt. Kialakult egy szakadék köztünk, és a mostani tinik között.

És amikor Évivel épp a gyerekkori élményeket osztottuk meg egymással (macskaolimpia, kutyaesküvő, kalózosdi a veteményesben stb) arra lettünk figyelmesek, hogy a körülöttünk ülők mind minket hallgatnak, idősek, középkorúak és fiatalok egyaránt. Aki értette miről beszéltünk, az egyetértően mosolygott és bólintott, amikor Évivel kijelentettük, hogy semmilyen okos telefonért, laptopért, és 500 ismerősös facebook profilért se cserélnénk el ezeket az élményeket... A kisfiú pedig csak játszott, és örömteli arccal közölte szüleivel, hogy sikerült megölnie a szörnyet... Valahogy már nem voltak olyan büszkék rá....