Sziasztok!
Elérkezettnek látom az időt arra, hogy magyarázatot adjak arra, miért hallgatott el bennem a Művész több, mint fél évre. Hónapok óta most először érzem azt, hogy tudok beszélni mindazokról a tragédiákról és csodáról, ami a családunkkal történt október óta......
2016. októberben kezdődött minden, akkor csaptak össze a hullámok először a fejem felett. Máskor természetes volt, hogy leültem, és alkottam. Akár a képregényről, akár egy új rajzról volt szó, napok, de volt úgy, hogy órák alatt kiadtam egy minőségi végeredményt a kezeim közül. Viszont a soron következő fejezet az Only Humanből olyannyira katasztrofális lett, hogy azokat a lapokat kitéptem a füzetből... Nem akartam tönkretenni mindazt, amit évek alatt rengeteg munkával felépítettem. A munkám kiszipolyozta minden erőmet hétköznaponként, hétvégén meg a felújításon dolgoztunk gőzerővel, hogy a karácsonyt már ott tölthessük. Nekem egyre többet szúrt a hasam alja, kemény volt, mint a kő, és úgy néztem ki, mint egy 5 hónapos kismama. Pedig sajnos nem voltam az, hiába tettünk meg mindent érte.... És ha még mindez nem lett volna elég, Apukám is egyre rosszabbul volt, tehetetlenül néztük végig, hogy baj van... Ekkor döntöttem a művészeti tevékenységem és a képregény ideiglenes leállításáról. Nehéz volt, de választanom kellett. Utólag belegondolva nem volt jó döntés, már akkor fel kellett volna mondanom a munkahelyemen.
November elejét írtunk, amikor Apa kórházba került 3 hétre. Senkinek se kívánom azt az időszakot... Nem tudtunk semmit, csak az elvégzett vizsgálatokból lehetett következtetni erre-arra. Az utolsó percig élt bennünk a remény, hogy ez nem az, aminek látszik... Sosem felejtem el azt a november 21-ét, mikor hazajöhetett a kórházból. Pont mentem hozzá látogatóba. Hetek óta nem voltam olyan boldog, szinte szaladtam be hozzá, hogy minél hamarabb jöhessünk haza. De rajta nyoma se volt az örömnek. Mikor behozta a zárójelentését a kezelőorvos, akkor jött a hideg zuhany. Tumor... Azt az érzést az ellenségeimnek se kívánom. Másodperc tört része alatt a mennyországból a pokolba kerül az ember lelke egy ilyen láttán. Az a jó ember, az ÉN APÁM mivel érdemelte ki ezt a sorsot?! Mit vétett a sors ellen, hogy 51 évesen szembe kellett néznie a gyilkos kórral?! És a legfontosabb: mi lesz most vele? Meggyógyulhat? Tudnak-e rajta segíteni? A zárójelentésből sok mindent ki tudtam olvasni, de az agyam egyiket se fogta fel. Talán jobb is, mert így tudtam mindenben meglátni valami jót. Ma sikerült többet enni, ma nem olyan gyenge, ma végre mosolygott. 27 évesen minden nap azzal keltem fel, hogy mi lesz ma, ugye nem lesz semmi baj... Lelki roncsként, érzelmi hullaként vegetáltam, de tartani kellett magamat, mert a munkahelyemen megkaptam a főnökömtől (egy viccnek szánt mondat kiforgatásából kerekedő vitát követően írásbeli figyelmeztetéssel együtt), hogy "azért vagyok bunkó mindenkivel, mert Apukám kórházban van, de ez egy munkahely, és ne hozzam be az otthoni dolgokat, mert itt senkit se érdekel. Itt mosolyogni kell" Igen, de hogyan?! Akkor tudatosult bennem, hogy én, mint ember, ott tényleg senkit se érdeklek. Majd kb fél órára rá, mikor beszélni akartam vele, nemes
egyszerűséggel és szó szerint kidobott az irodájából mondván, hogy nem
érdekli a mondandóm... Hétfőn persze érdekelte, de csak azért, hogy
megkaphassam az írásbeli figyelmeztetésem. Pont hidegen hagyott,
általános iskolában is volt bőven beírásom a nagy pofám miatt, csak
folytattam a hagyományt. Állítólag azért kaptam, mert felemeltem a
hangom, amit nem is tagadok, de ő provokálta ki, mert előbb engem, majd
páromat (akivel azért akart anno összeboronálni, hogy ne hagyja itt a kábeltévé karbantartását... De végül egyik se jött össze neki, mert mi az ő stiklijeitől függetlenül találtunk egymásra, és nem is maradt itt nálunk :P), végül mint említettem Apukámat vette a szájára, és itt
elpattant a cérna. Soha senkinek se tűrtem el, hogy a családomat
moslékolja, ez alól ő sem volt kivétel. De az írásbelimen az szerepel,
hogy "...a munkáját nem a kellő szakértelemmel, gondossággal látta
el....." "...nem a megfelelő és az elvárható együttműködő és a szükséges
bizalomnak megfelelő magatartást tanúsította..." "....kábeltelevíziós
üzletág feladatait sem kellő körültekintéssel látta el..." Na persze, a
fejállomáson csukott szemmel közlekedtem, bármelyik beltérit vakon
felprogramoztam és újraindítottam, este 9-kor még magyarázkodtam a
hibabejelentőn... De nem estem seggre attól, aki helyett ezeket meg
kellett csináljam, és ez már "nem kellő körültekintés" :D Mindezt persze szociális segítőként! Meg azért
hiányolnak az egykori ellátottjaim a mai napig, ha találkozom velük,
mert "nem kellő szakértelemmel" láttam el a munkámat... Hiszi a piszi, olyan kapcsolatrendszert építettem ki a 6 év alatt, hogy azt a mai napig kamatoztatni tudnám, ha akarnám. Háziorvosok, szakorvosok, magánorvosok, vezetők, gondozónők, kormányhivatalnokok, törvények... Ha nem is tudtam valamire a választ, tudtam, kit kell keressek. És segítséget is kaptam, bárkihez is fordultam, nyilván ez jelenti a "nem kellő gondosságot" :D De erőt vettem magamon, becsuktam az iroda ajtót, tettem a dolgom tovább, minimális kontakttal, de ez se volt jó. Most is fenntartom, azt, amit mondtam az érintetteknek: nem fogok jópofizni azoknak, akik, a hátam mögött belém rúgnak. Én sajnos ilyen természetű ember vagyok, a kétszínűség nem az én kenyerem. Miért bájcsevegjek azzal a kollégával, akiről konkrétan tudtam, hogy ott tesz alám, ahol csak tud? Na de ez már a múlt, ezeket az embereket mára én már levegőnek nézem, emberszámba se kerülnek az én értékrendem szerint. A pattanásig feszült idegeim december elején mondták fel a szolgálatot, ekkor jött meg a biopszia eredménye, pont Mikulás napra. Én csak a telefont kaptam, hogy baj van... Másnap ismét mentünk Gyulára az első kezelésért, szerdán mondtam csak el a kollégáknak, hogy mit tudtunk meg... Mindenki ledöbbent, kivéve azt az egy embert, akit nem most fogok megnevezni, de szerintem nem is kell ezt megtegyem, mert híre ment a faluban a reakciójának, hogy idézem, "egyszer úgyis mindenkinek meg kell halnia" Péntek délelőtt begörcsöltem, iszonyatos kínok közt vergődtem az irodámban, amit SENKI se vett észre! Úgy mentem haza egy órakor, hogy fal fehér voltam, akkorra már mindenem fájt, üvölteni tudtam volna a testi-lelki fájdalomtól. Este hét óra felé enyhült, amikor elöntött a vér... A reggeli negatív tesztből tudtam, hogy nem baba volt, de valami mégis cirkuszol "ott bent" mert ez így nem normális dolog... December 20-án, karácsonyi ajándékként kaptam meg a diagnózist: 4*7 cm-es petefészek ciszta... Ezek után boldog karácsonyt a családnak! Az utolsót, ahol még Apa is velünk volt..... A januári kontrollon semmi jót nem mondtak, se Apának, se nekem. Napról napra tengettük az életünket. Jól esett volna, ha több olyan emberrel áldott volna meg a sors, mint a háziorvosunk és az asszisztense, akik mindenben segítettek, és tartották bennünk a lelket. Utólag is köszönök mindent nekik, sose fogom elfelejteni azt, amit Apáért tettek. Akinek rohamosan romlott az állapota, engem kiírtak műtétre február elejére. Helyettesem igaz nem volt, egyik kolléganő a fejemhez vágta, hogy talán azért, mert semmi fontosat nem csinálok itt... Ez még kellett, igazán jól esett, meg is fordult a fejemben, hogy akkor minek jövök be dolgozni, hisz fontos se vagyok és "mindenki utál velem lenni". De egy torokgyulladás feltette január végén az i-re a pontot... 2 napig az ágyat nyomtam, lázasan, parázsló torokkal, annyi erőm se volt, hogy párom bevigyen a rendelőbe. Aztán már "csak" 37,5-38 volt a lázam, mire Apát hazaengedték, már el tudtam menni hozzájuk. Pár nap múlva elment a hangom, kb egy hétig csak suttogni tudtam, mert ez a szutyok ráhúzódott a hangszalagjaimra... Emiatt lefújták a műtétet, februárban menjek vissza, ha meggyógyultam... Ezután nem volt idő arra, hogy magammal törődjek, Apával ekkor már a nap minden percében ott kellett lenni, anyával felváltva voltunk vele. Nagyon gyenge volt már, de végig magánál volt, beszélgettünk vele. Február 3-án, éjjel vitte el a mentő, mert akkor már annyira gyenge volt, hogy azt nem lehet így leírni... Csak átélni... A bűntudatot, hogy elvitettem őt a mentővel, hogy szombat-vasárnap egy kórházi ágyon feküdjön... Reggeltől estig vele voltunk, mindkét nap. Hiába mondta meg az orvosa, hogy nem sok van már neki, én szentül hittem, hogy ő hazajön innen, élve. Egészen hétfő reggelig élt bennem a remény, amíg meg nem láttam őt, az én Apukámat kómában feküdni a megfigyelőben, ahová azért viszik a betegeket, hogy lássák, mikor van vége az életüknek... Kaptam még kb 40 percet az élettől, hogy elbúcsúzzak tőle. A kezeim közt halt meg február 6-án, 9 után 10 perccel..... Soha nem felejtem el, a mai napig elevenen előttem van az a nap, minden percét fel tudnám idézni. Olyan csendes eső volt, még az ég is őt siratta. Mire hazaértünk, a vasútnál is kint volt a fekete lobogó. Az ott dolgozók soha nem látott emberséget mutattak, Apát ott is mindenki tisztelte és szerette. Anya főnökének eszébe se jutott egy héttel a temetés után azt mondani, "hogy most már túl vagy a nehezén, tedd túl magad, és mosolyogj, mert a kollégák már eleget toleráltak neked". Őt a mai napig támogatják érzelmileg, és igaz a mondás, hogy a vasút egy nagy család. 10-én, mikor temettük, hatalmas embertömeg kísérte őt velünk együtt utolsó útjára, és a végén még a nap is kisütött. Egy jó ember jó helyre került, tartja a mondás, de neki még köztünk lett volna a helye.
A februárt végig vegetáltam, egyszerűen nem tudtam megbékélni azzal a tudattal, hogy a tömérdek koszorú alatt az Apukám fekszik élettelenül, egy koporsóba zárva... Soha ilyen kifacsartul, és szarul nem éreztem még magam. Ha párom nem lett volna végig 100%-osan mellettem, már meg is bolondultam volna. Közben mégse akartak megműteni, kínlódhattam tovább, mert akkorra már folyamatosan szúrt az alhasam bal oldalt. Bár volt egy kolléga, aki ezt csak nemes egyszerűséggel "ciszta-hisztinek" titulálta... Közben pedig sikertelen hónap sikertelent követett, a gólya nem akart hozzánk kopogtatni. De még csak lefosni sem, hogy szerencsénk legyen...Közben megint volt egy észosztás, hogy hogyan képzelem a távollétet a kontroll idejére. Mert persze a torokgyulladást se hitték el, eljutott a fülembe, hogy táppénzcsaló voltam. No comment, már meg se lepődtem ezen... (Ahogy azon sem, hogy a főnököm már jó egy éve nemes egyszerűséggel csak "szaporulatnak" hívta az akkor még meg sem fogant gyermekemet.) Viszont volt szabim bőven, ki is írtam március 6-ra egyet.
Az orvos meg egy héttel később laparoszkópiára... Így dugába dőlt az a tervem, hogy március 10-ével felmondok... Mert igen, ekkorra született meg az elhatározásom, hogy kész, vége, ennyi volt. Ember vagyok, nem pedig egy lyukas, koszos labda, amit ide-oda lehet rugdosni. De a műtét végett várnom kellett. 3 napot feküdtem bent a kórházban, mit mondjak, nem volt egy leányálom... Vasárnap már nem kaptam kaját... fájt a fejem, éhes voltam, minden bajom volt. Hétfő reggel már 2 db nyugtatóval ébresztettek, elsőnek megyek a műtőbe... Mire feleszméltem, fent volt a katéter meg a fásli a lábamon, és már toltak is ki a szobából. Ami bogyót adtak, az jó cucc volt, a ganédombra is kirakhattak volna, hogy nem érdekelt...:D Aztán egy Vészhelyzetes folyosóról a kedves hordár betolt egy másik Vészhelyzetes folyosóra, ahol zöldbe öltöztetett emberkék átraktak egy másik ágyra, majd engem is csini levelibéka zöld ruciba öltöztettek, és betoltak a szintén Vészhelyzetes műtőbe. Ott még pakoltak rám ezt-azt, letakartak, mert ruha nem volt rajtam, de nem különösképpen érdekelt, mert végig nézelődtem, nem túl értelmes fejjel... Aztán szólt egy kedves hangú doki, hogy kezdhetünk. Na ekkor beszartam, mert még ébren voltam! De az anesztes megkérdezte, hány kiló vagyok, motyogtam valamit, majd benyomott egy irtó ütős cuccot az infúziómba, mert arra már nem emlékszem, hogy az oxigén maszkot rám tették, csak a körvonala hintázott előttem pár másodpercig.... Aztán arra keltem, már a szobámban, hogy KURVÁRA fáj a hasam, és szét akar szakadni... A nővérke meg is mutatta a pocimat, 3 nyomókötés, plusz tiszta sárga mindenem a fertőtlenítő miatt... Bőgni már nem volt időm, mert ugyanaz a hang, aki elrendelte a műtétet, áldását adta a megváltást okozó fájdalomcsillapítóra is. Aztán, kb dél fele ébredhettem fel. Bal kezemben infúzió, a katéter lóg belőlem, plusz egy cső is a jobb oldalamon az egyik sebből... Az is fájt, hogy levegőt vegyek... Csak ezt éljem túl, soha többet be nem teszem ide a lábam... Aztán jött az orvos, aki műtött a hideg zuhannyal: endometriózis... Nem, ez nem velem történik... Ez volt az első gondolatom. Tudtam, milyen alattomos betegség ez, és tudtam, hogy a legtöbb meddőség okozója is. Bennem meg volt minden, egy kurva nagy ciszta, összenövés összenövés hátán, valami szutymó a hasüregemben meg hashártyára is ráterjedt endometriózis szigetek... Fasza... Ott eldőlt sorsunk: fél év hormonkezelés, majd irány egy szakember, mert természetes úton több, mint valószínű, hogy nem lehet babánk... Vagyis van rá kb 5-6% esély, ha gondoljuk, lehet próbálkozni a kezelés után, de elég kevés a remény. Ez a hír kellett még az amúgy is fostenger életembe. Arra se vagyok képes, hogy gyereket szüljek... Egy ipari hulladék vagyok, másból 3-4 kipotyog, nekem meg lehet, hogy egyért is küzdeni kell...
Este a nővérke azzal fogadott minket a szobatársammal, hogy felülünk, majd járkálunk. KIZÁRT! Gondoltam magamban. Arra is képtelen vagyok, hogy az oldalamra forduljak, nemhogy felüljek... De nem volt irgalom, a fél korpás kifliért mindent... Azt hittem, menten beszarok, annyira fájt. Szédültem, kavargott a gyomrom, egy rongybabában több élet volt, mint bennem. A műtét utáni éjszakán kb semmit se aludtam. Még a hajam is fájt... Hajnalban sikerült tusolás közben kikönyörögni, hogy vegyék ki a katétert. De ez se hozta el a megváltást, mert az a buzi cső még mindig lógott belőlem, szúrt belülről ki tudja milyen szervemet, jött belőlem valami véres szutyok is, guszta volt... Reggel csak két dolog érdekelt: mikor szedik ezt ki belőlem, és mikor kapok kaját??? Még az se érdekelt, ha a héten nem engednek haza, csak ne legyen ez a szar bennem. És akkor jött egy magas, fiatal orvos, aki kérdezte, hogy hogy vagyok. Azt válaszoltam, hogy nagyon jól, sőt, cigánykereket is vetek, csak szedje ki valaki ezt a csövet belőlem, mert nagyon fáj... Amikor azt mondta, hogy hát akkor rendben, kivesszük, komolyan mondom, lelki szemeim előtt megjelent a glória a feje felett xD Még megnyomkodta a hasam, megnézte a sebeket, én meg örömömben vissza se takaróztam, ott feküdtem, semmi se takart, de nem érdekelt, mert kiveszik a csövet a beleim közül!!! Egy picit volt csak kellemetlen, de az a mennyei érzés, hogy tudok mozogni, felbecsülhetetlen... A reggelit utána meg konkrétan felzabáltam. 2 db korpás kifli dzsemmel meg teával. De én olyan jót ettem belőle, mintha minimum királyi lakoma lett volna. Utána már sétálgattam, jól voltam. Mire párom anyukája beért hozzám, már a belemet féltettem, mert megéreztem a sült csirke illatát xD Gondolom, ez is rátett egy lapáttal arra, hogy még aznap hazaengedtek xD Na, az utána következő 3 hét nem semmi volt... Kötözd a sebet, ne hajolj, ne emelj, pihenj sokat. Kösz, épp akkor költöztünk... De másfél hétig csak ilyen tolató módszerrel tudtam kikecmeregni az ágyból... Március végéig voltam otthon, lassan gyógyultam, mert hát belül szétcincáltak rendesen. A 3 heg úgy nézett ki, mint egy kolbászvég, ami a műbéllel van elkötve... Gusztustalan volt, meg viszketett is. A varratszedés után jobb volt egy fokkal, de akkor meg azon paráztam, nehogy egy hirtelen mozdulat miatt szétnyíljon a seb -.-"
Április 3-án mentem vissza dolgozni, másnap beadtam a felmondásom. Nem árultam zsákba macskát, közöltem a kezelés és a mihamarabbi babaprojekt tényét, hogy hiába adnak plusz feladatkört, jó esettel mire megtanulom, albérlőm lesz. A válasz az volt, hogy "lehet, hogy három év múlva is csak próbálkoztok, addig meg itt lennél, és nem csinálnál semmit?" Az a semmi 10 feladatkör volt eddig, amit 12-re kívántak bővíteni, mert "bőven belefér" A továbbiakban ezt az esetet is később fejtem ki részletesen, legyen annyi elég, hogy az egyik vezető megrajzolta az i-t, a másik felrakta rá a pontot. Tisztán a tudtomra lett ezzel adva, hogy én, mint ember, nem számítok. Bár ezt bizonyították akkor, amikor 2 kolléga kivételével senki fel nem hívott, hogy te buzi élsz még? Vagy a műtőasztalon maradtál? Én ide többet nem akartam tartozni, és hivatástudat ide-vagy oda, már a szociális étkeztetés iránti szeretetem se tudott itt tartani. Este átbeszéltem a családdal a döntésemet, mindenki helyeselt. Másnap megírtam a felmondólevelem, és vártam. Közben persze jött még egy hangos, csípős megjegyzés, hogy a köztisztviselőknek mennyi dolguk van, míg egyeseknek könyörögnek, hogy dolgozzanak... Normál esetben visszaszájaltam volna, de most csak mosolyogva pörgettem a kasszám kulcsát egy ceruzán xD Aztán, minta minden stressz elszállt volna, mikor átadtam a levelet, és közöltem, hogy már találtam is új munkát, úgyhogy mielőbb tegyünk pontot ennek a két éves vergődésnek a végére... Az utolsó napomon semmit nem éreztem... Semmi meghatódást, elérzékenyülést, semmit... Akkor már tudtam, hogy a cisztám nem endometriózis miatt alakult ki, így "nincs akkora baj, mint amekkorának látszott". Fél év, és lehet próbálkozni. Alig vártam az egy órát, hogy tényleg VÉGE legyen egy korszaknak az életemben. Egy olyan korszaknak, amiből már bő két évvel ezelőtt, a Szentestét megelőző napon történt ordibálás végett kellett volna kilépjek (persze akkor is a kis kedvence trehánysága miatt kaptam). Vagy november 18-án, amikor először a szájára vette a főnököm az akkor már nagybeteg Apukámat. Vagy bármelyik megalázásos szituációnál, mert volt benne részem bőven... Sajnos, akire egykor felnéztem, tiszteltem, becsültem, akiért mindig is kiálltam, mára már csak egy rossz emlékként tekintek, ami szerencsére egyre jobban halványul, de elfelejteni ezeket a mocskokat sohasem fogom neki. A búcsúzás részemről felesleges volt, akkorra már nem volt mondanivalóm ott se neki, se a kollégáimnak. Kereshetnek más bűnbakot, akire árulkodhatnak, így a vezetőségnek továbbra se fog feltűnni, hogy 1-2 közülük csak a szájával dolgozik, mert az érdemi munkát mással csináltatják meg sutyiban, amíg ők elvannak a saját kis világukkal, kamu táppénzeikkel stb. (Az ajándékba kapott, lejárt szavatossági idejű csokiról is megvan a véleményem, ezt is szintén később fejtem majd ki).
Azután valahogy minden könnyebb volt, nincs stressz, nincs kibeszélés, beköpés, gyomorideg. Csak a folyamatos alhasi görcs, mondván, hogy hamarabb jelentkezik be a Mikulás... -.-" A névnapomon Apával álmodtam, csirkét sütött nekem, mondván, hogy ünneplünk, és ő már tudja, hogy mit, de nem árulja el. Szombat hajnalig kellett várjak arra, hogy megtudjam, mire célzott, már ha hisz valaki az ilyen üzenetekben. Én igen, és szinte alig hittem el, amikor a kezemben tartottam a két csíkos terhességi tesztet... Ezerből egy. Ennyi a statisztikája ennek a nyavajának. Azóta eltelt jó pár hét, lassan a 18-dikat kezdjük. Már érzem, ahogy motoszkál odabent, kaja után mindig van pocaksimi belülről. Éppen, hogy észre lehet venni, de napról napra érzem őt. Januárban érkezik hozzánk a mi kis csodánk, addig pedig élvezem a várandósságom minden percét.
És természetesen a kötelező pihenők között beiktatom az Only Humant is, hamarosan, ahogy a bejegyzés címe is céloz rá, újra olvasható lesz a képregény, vadonatúj részekkel! ;)
Köszönöm, hogy meghallgattatok, és türelmesen vártatok.
Üdv, Dana
