Sziasztok!
Van két jó, és több rossz hírem... Az egyik jó hír az, hogy hamarosan végzünk a házikófelújítással, és ha minden úgy alakul, a karácsonyt már ott töltjük *-* A másik jó, hogy a képregény folytatódni fog, szó sincs leállásról!
DE... Sajnos felgyülemlett sok szar is az életemben, ami miatt a képregény pár hétig kényszerű pihenőre megy..... :(
Nem árulok zsákba macskát, és hitegetni se fogok senkit, decemberig valószínűleg nem lesz új fejezet :( De a blog aktív marad, lehet látogatni nyugodtan :D
Az igazság az, hogy hétvégén sokat dolgozunk a házon, sokszor kora reggeltől késő estig, hétköznap meg ott a háztartás. És ha már ennyit kínlódtam a képregénnyel, nem akarom összecsapni... Már a szeptemberi rész se volt olyan minőségű, amit elvártam volna magamtól, így sajnos a leállás mellett döntöttem, de a Ti érdeketekben. Mert később visszaüt, hogy a minőség hanyatlásnak indult. Szar sztori szar kivitelezéssel nálam nem megengedett... Nagyon sajnálom, mert pont most indult meg sok minden jó a képregénnyel és a bloggal, de fizikailag nem bírok rá úgy koncentrálni és kivitelezni, mint régen.
Nyár óta kínlódok a térdeimmel is, júniusban úgy bedurrant, hogy trombózis gyanúval mentem be a sürgősségire... Végül "csak" gyulladás volt, de majd' két hétig táppénzen voltam, lábra is alig tudtam állni, és persze mocskosul fájt... Így nézett ki a lábam a nyáron:
Gyönyörű volt, szó se róla... Kicsit se volt gáz, amikor a kórházban tolókocsiban hoztak-vittek, mert minden jel trombózisra utalt... Aztán kiderült, hogy az egész lábam meg van süllyedve, emiatt gyulladtak be az erek, és fájt a térdem meg a vádlim. Talpbetét, fájdalomcsillapító tapasz és fásli. Ezek nélkül sehova se indulok el, a kenőcsökről nem is beszélve. Guggolni, térdelni, futni egyáltalán nem tudok, ülni is csak úgy, ha nincs behajlítva a térdem. Utálatos egy kór, bár volt, aki azt mondta rólam, hogy csak szimulálok, és így akartam szabira menni....-.-"
A másik amitől besokalltam, az maga Lőkösháza. Ennyi rosszindulatú és kárörvendő embert egy rakáson én még nem pipáltam... Konkrétan eljutottam arra a szintre, hogy az ország másik végén jobban elismerik az alkotói munkámat, mint itt, ahol élek és alkotok. Jobban megbecsülik itt azt, aki összetákol valamit, és jujjjjj micsoda művész, micsoda értékes ember. Rossz érzés, hogy kivet magából az a hely, ahonnan elindultam. Lépten-nyomon azt kérdezik, meddig lakunk még itt, minek vagyunk még itt, mikor megyünk már el... A lakásomra annyi embernek fáj a foga, hogy az valami hihetetlen... Kell nekik az a 26 négyzetméter, mint egy falat kenyér, szerintem tavasszal még verekedni is fognak érte. Hacsak addig ki nem pakolnak minket, mert már arra is volt példa, hogy be akartak jönni megnézni a lakást, meg hogy mikor megyünk már el innen, mert az illetőnek s.o.s. kellene a lakás... De persze segíteni senki se jött a családot leszámítva!
Egy szó, mint száz, itt már úgy érzem, nincs és nem is lesz megbecsülésem. És egy ilyen környezetben borzasztóan nehéz alkotni. Rossz látni, hogy mindenki mástól el vannak ájulva, én meg csak akkor jövök a képbe, ha valami kell, vagy épp nincs más kéznél. Pedig ez nem volt így, jó egy éve alig győztük új anyaggal a sorozatos tárlatokat az Alkotók Klubjával. Nekem különösen nehéz túltenni magam ezen, mert idén annyi minden jó történt a művészetemmel, hogy felsorolni is nehéz lenne! De itt a családot leszámítva a kutyát se érdekli! De lesz egy még így se, biztos vagyok benne! ;) A fenti írásom természetesen nem az egész falura vonatkozik, mert vannak emberek, akik a mai napig bíztatnak, keresnek, gratulálnak, és támogatnak. Hála az égnek, sokan vannak még ezek ellenére is :) Ők nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben, és fognak még akkor is, ha már nem itt fogok lakni. Igyekszem erőt meríteni az emberek támogatásából, hogy ne hagyjam abba az alkotást ismét.
Ha túl leszünk a költözésen meg az ünnepeken biztosan túl jutok ezen a "számkivetett" dolgon, és ha itt helyben nem megy, próbálkozok kicsit távolabb innen mind a tárlatokkal, mind a képregénnyel. Mert ez a kényszerű pihenő és kiégés után biztosan újra fog forogni az agyam, és újra lesz időm és energiám alkotni.
Addig is köszönöm a megértéseteket és a türelmeteket! Nagyon fontosak vagytok nekem!
További szép napot nektek!
Üdv,
Dana
Nyár óta kínlódok a térdeimmel is, júniusban úgy bedurrant, hogy trombózis gyanúval mentem be a sürgősségire... Végül "csak" gyulladás volt, de majd' két hétig táppénzen voltam, lábra is alig tudtam állni, és persze mocskosul fájt... Így nézett ki a lábam a nyáron:
A másik amitől besokalltam, az maga Lőkösháza. Ennyi rosszindulatú és kárörvendő embert egy rakáson én még nem pipáltam... Konkrétan eljutottam arra a szintre, hogy az ország másik végén jobban elismerik az alkotói munkámat, mint itt, ahol élek és alkotok. Jobban megbecsülik itt azt, aki összetákol valamit, és jujjjjj micsoda művész, micsoda értékes ember. Rossz érzés, hogy kivet magából az a hely, ahonnan elindultam. Lépten-nyomon azt kérdezik, meddig lakunk még itt, minek vagyunk még itt, mikor megyünk már el... A lakásomra annyi embernek fáj a foga, hogy az valami hihetetlen... Kell nekik az a 26 négyzetméter, mint egy falat kenyér, szerintem tavasszal még verekedni is fognak érte. Hacsak addig ki nem pakolnak minket, mert már arra is volt példa, hogy be akartak jönni megnézni a lakást, meg hogy mikor megyünk már el innen, mert az illetőnek s.o.s. kellene a lakás... De persze segíteni senki se jött a családot leszámítva!
Egy szó, mint száz, itt már úgy érzem, nincs és nem is lesz megbecsülésem. És egy ilyen környezetben borzasztóan nehéz alkotni. Rossz látni, hogy mindenki mástól el vannak ájulva, én meg csak akkor jövök a képbe, ha valami kell, vagy épp nincs más kéznél. Pedig ez nem volt így, jó egy éve alig győztük új anyaggal a sorozatos tárlatokat az Alkotók Klubjával. Nekem különösen nehéz túltenni magam ezen, mert idén annyi minden jó történt a művészetemmel, hogy felsorolni is nehéz lenne! De itt a családot leszámítva a kutyát se érdekli! De lesz egy még így se, biztos vagyok benne! ;) A fenti írásom természetesen nem az egész falura vonatkozik, mert vannak emberek, akik a mai napig bíztatnak, keresnek, gratulálnak, és támogatnak. Hála az égnek, sokan vannak még ezek ellenére is :) Ők nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben, és fognak még akkor is, ha már nem itt fogok lakni. Igyekszem erőt meríteni az emberek támogatásából, hogy ne hagyjam abba az alkotást ismét.
Ha túl leszünk a költözésen meg az ünnepeken biztosan túl jutok ezen a "számkivetett" dolgon, és ha itt helyben nem megy, próbálkozok kicsit távolabb innen mind a tárlatokkal, mind a képregénnyel. Mert ez a kényszerű pihenő és kiégés után biztosan újra fog forogni az agyam, és újra lesz időm és energiám alkotni.
Addig is köszönöm a megértéseteket és a türelmeteket! Nagyon fontosak vagytok nekem!
További szép napot nektek!
Üdv,
Dana
