Sziasztok!
11 hetes a kislányunk, és mivel már van egy kialakult napirendünk, így megosztom veletek is, hogyan telnek a napjaink (így a volt főnökömnek, aki két éve csak szaporulatnak nevezte az akkor még meg se fogant gyermekünket, nem kell a legközelebbi községi rendezvényen dögkeselyű módjára letámadnia mamámat bájvigyorral a képén, hogy Katikáról faggatózzon...-.-")
Az első hét
Január 15-én mi voltunk a legboldogabbak a világon. Még kedd délelőtt is, mert már hajnalban kihozták a babámat, és egész délelőtt velem lehetett, ügyesen szopizott, nem sírt egyáltalán. Aztán jött a hideg zuhany: gyulladás van a pici szervezetében, és át kell vinni őt a gyerekkórházba..... Képzelhetitek, mit éreztem akkor, pláne annak a tudatában, hogy engem még csütörtökig bent tartanak a szülészeten... Aznap délután szellemként lézengtem, enni se tudtam... Két óra után jöttek érte a mentősök, és ő ott feküdt az inkubátorban... Csak úgy járt a kis szeme szegénykémnek, nem tudta, hová is viszik... A liftig kísértem őt, majd leültem szülőszoba folyosóján, és nem tudom, meddig bőgtem... Úgy kapartak össze a nővérek... Örökkévalóságnak tűnt minden egyes perc... Három óránként fejtem a tejet, hogy küldjék át Katikának. Külön kértem, hogy fecskendőből adják, ne cumisüvegből. Szerdán át tudtunk menni meglátogatni őt. Fantasztikus volt friss császáros sebbel lépcsőzni, de nem érdekelt. Meg szerettem volna szoptatni őt, a csecsemősök át is szóltak, hogy 3-kor megyek, de mire odaértünk, teletömték szegénykémet tápszerrel...-.-" Az apja akkor fogta meg először Katikát. Szájmaszkban és köpenyben... Ahogyan én se adhattam puszit neki, mert nekem is be kellett öltözzek. Olyan kis pici volt, a szívem hasadt meg, hogy ott kellett hagyjam... Meg kiborultam a körülményektől is... Nem szépítek, egy Szovjetunióbeli lepratelep volt az a folyosó, ahol szoptatni kellett, és az anyaszállót akkor még nem is láttam... Másnap kiengedtek a szülészetről. És én a kislányom helyett csak a promó dobozt hozhattam haza, mert ő a város másik végén volt... Egyedül... Itthon még bedobáltam tiszta ruhát meg törölközőt a bőröndömbe, de nem bírtam ki, hogy ne menjek be a szobájába... Üresen állt a kiságy, ami csak rá várt. De ő nem jöhetett haza velünk... Borzasztó volt, ezt így nem lehet leírni. De az anyaszálló még ennél is rosszabb volt. Poros ágy, kiszakadt konnektor, borzasztó meleg, omladozó vakolat, a tusoló fekete volt a penésztől... A kaja meg ehetetlen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy 3 óránként láthattam a kislányom.
Viszont a szoptatás nem volt egy leányálom. A szülészeten olyan ügyesen szopizó kislányom itt nem akart enni, bealudt etetéskor. Emiatt ha nem kelt fel, a nővérek tettek róla: meghúzták a haját, csipkedték a combját, morzsolták a lábujjacskáit... És ez annyira megmaradt benne, hogy a hét végére félt a szopizástól... Még itthon is összegömbölyödve "védte" magát attól, hogy bántsák, és csak sírt és sírt... Nekem a tejem meg apadt és apadt... Még a szoptatási tanácsadó se tudott segíteni. Az se tett túl jót az amúgy is pattanásig feszült idegrendszeremnek, hogy a nővérek közül mindig akadt egy, aki beszólogatott: "a maga tejétől éhen halna a gyerek" "így jár, aki császárral szül" "mit erőlködik maga azért a 20 milliért, az semmi a gyereknek" Az én lányomat hozták ki utoljára, és vitték el elsőnek, mert "úgyse tudja az anyja szoptatni" De igen, tudtam volna, ha nem abból a retek cumisüvegből etetik két napig, hanem fecskendőből, ahogy külön kértem... Álmomban se gondoltam volna, hogy a cumizavar egy létező dolog, és pont az én lányom is "áldozata" lesz... Mert a tejem bizony elég volt! Hiába voltam császáros, két nap múlva bedurrant a babaétterem, hajnalban ki kellett menjek, hogy segítsenek lefejni a tejemet, mert úgy éreztem, szétdurranok... Még a csecsemősök is alig hittek a szemüknek, mert a császárosoknak ritkán lövell be ilyen hamar a tej. De az én lányom nem volt hajlandó szopizni, már akkor sírt, amikor magam felé fordítottam :( Így fejtem neki, és cumisüvegből ette meg, de már pénteken nem volt neki elég, pótolni kellett. Azóta szinte csak tápszeres, amit nagyon sajnálok, hetekig martam magam emiatt, hogy nem tudom anyatejjel táplálni őt, és selejtnek tartottam magam. Aztán belegondoltam abba, hogy jó, oké, tápit eszik, de amikor szopizott, fél óra üvöltés volt előtte, és utána is, amíg el nem készítettem a pótlást, mert ugye előtte lemértem mérlegen a gyereket, hogy evés előtt hány kg volt, és hogy utána mennyi, és ez alapján készítettem a pótlást, hogy ne sok tápszer menjen pocsékba. Aztán vizet forralni, lehűteni, bekeverni, és várni... Addig persze a kicsi üvöltött torka szakadtából, mert éhes maradt... Volt viszont jó oldala is a kórháznak, volt három nagyon aranyos, segítőkész nővér, akik elláttak minket csupa jó tanáccsal. Nem nekünk kellett kitapasztalni, milyen tápszert kapjon, puffadásra mi használ stb. És ami a legfontosabb: január 22-én nem egy "idegen" babát hoztunk haza. Addigra már kiismertem, mikor miért sír, kb mikor fog enni, mire számítsak éjszaka, milyen kaja csinál szelet neki, hogyan büfiztessem, hogy pelenkázzam, ápoljam a köldökcsonkot. Mert szégyen, nem szégyen, én még sose fogtam ilyen pici babát a kezemben... És ettől jobban féltem, mint a szüléstől: hogy nem tudom majd ellátni őt, mert nem fogom tudni, mikor miért sír. De szó nem volt ilyenről szerencsére :) :) :)
2-11. hét
Itthon nagyon hamar kialakult a napirendünk: reggel 6-7 között ébred, berámolja a reggelinek valót, és mindenféle altatás nélkül visszaalszik 10 óráig. Ez idő alatt én meg tudok főzni, ki tudok mosni, vasalni, takarítani. Aztán ha felkelt, megtízóraizik, és bő egy óra hosszát még fent van, vigyorog, gagyarászik, birtokba veszi a játszószőnyeget. Igényli a törődést, és azt, hogy valaki játsszon vele már kb 2 hetes kora óta. De hiába minden játék, 11 körül győz az álommanó, és egyig durmol még egy sort, addig én is meg tudok ebédelni, kávézni, és el is mosogatok. Legkésőbb egy órakor ébresztő, ismét eszik, utána fent van egészen 3-4 óráig, általában ilyenkor a hálószobánkban vagyunk, és megy a háttérben a tévé, hogy ne legyen mindig csöndben. Az uzsonna után bealszik este 6-ig. Vagy addig, ameddig az apja haza nem ér, mert akkor kipattan a kis szeme, és csak Apa, Apa és Apa. Gagyarászik, vigyorog, jár keze-lába. Nem is alszik el csak olyan nyolc óra köröl, de előtte még pancsi, még egy nagy adag pótvacsora, és Katalin húzza a lóbőrt reggel 6-ig :) Kb. két hetes kora óta átalussza az éjszakát, azelőtt is csak egyszer kelt fel enni, percre pontosan akkor, amikor én a terhesség alatt felkeltem hűtőt fosztogatni xD Így mi is napi 7-8 órákat tudunk pihenni, ezért nem nézünk ki úgy, mint a zombik xD A hasfájást hála az égnek, hírből se ismerjük, Katika tényleg csak akkor sír, ha éhes. Vagy ha épp fázik/melege van, vagy ha annyira fáradt, hogy nem tud elaludni, ilyenkor kell egy kis ringatás a popójának, és 10 percen belül kidől :D A két hónapos kötelező oltás előtt is bealudt, nem is a szuri miatt sírt, hanem azért, mert a doktor bácsi felkeltette :D Beteg se volt még, hála az égnek, leszámítva a születésekor a méhen belüli fertőzést, de az meg borítékolható volt a mekóniumos magzatvíz miatt :(
Összességében szólva, én sokkal de sokkal rosszabbra számítottam. Olyan vad dolgokat meséltek nekem és olvastam a neten, hogy fel voltam készülve arra, hogy kb egy éves koráig nem fogok aludni. Azon az éjjelen, amikor hazahoztuk, óránként ébredtem, hogy nem-e éhes a gyerek. De nem, fél kettőkor evett, és utána reggel hatig aludt. Mivel van légzésfigyelőnk, így másnap már nyugodtabban aludtam, pláne úgy, hogy tudtam, nem kell óránként kelni, egy hét múlva pedig arra eszméltem, hogy éjjelente csak én kelek, a kicsi nem :D Mára már én is 7-8 órákat alszok, de éberen, a leghalkabb takaró rugdosásra is felkelek, hiába alszunk külön szobában, ugyanis csak az első tíz hétben aludtam az ő szobájában.
Pár napja már próbálkozik a hátról hasra fordulással, de még csak az akarat van meg, a lendület és az erő hiányzik hozzá, de látszik, hogy napok kérdése a dolog :) Már tud fogni a kis kezével, amit odaadunk neki, azt meg tudja tartani ügyesen. Sőt, éjjelre ki kell venni a csörgőket mellőle, mert püföli őket :D A játszószőnyegen mindig jár keze-lába, kis mosolygós baba, jobbat kívánni se kívánhatna az ember :) És még ha "rossz" is lenne, ki tudna ellenállni ennek a mosolynak:
Ő a legfontosabb nekünk, és mindent meg fogunk adni neki, hogy boldog, eseménydús gyermekkora legyen, és okos, becsületes, munkaszerető felnőtt váljon belőle, és egy napon olyan boldog és elégedett legyen a kis életével, mint amilyenek mi vagyunk most a férjemmel :)
Katika egy új fejezetet nyitott az életünkben, és boldogabbak vagyunk, mint valaha. Három éve, mikor kollégák lettünk, egyikünk se gondolta, hogy egyszer egy pár leszünk, csak titokban remélte mindkettőnk :D De aztán addig tekeredtek azok a kábelek, amíg összefonódtak most már mindörökre :) És a vér nem válik vízzé, a kiscsajunk már most odáig van a tévéért, még a kis fejecskéjét is megemeli, csak láthassa:
És egy punk egész órákat dolgozik azon, hogy kakastaraja legyen, Katikának alapjáraton ilyen a sérója, akármit is csinálunk vele :D
Most is alszik a csöppem, mit neki a hangzavar az udvaron, a dübörgő mosógép és a száguldozó mezőgazdasági gépek az utcán :D De mivel már korog a pocija, mindjárt vége az "énidőmnek" :) Délután teszünk majd egy nagy sétát ebben a szép időben, este pedig szép ruhába öltözünk, és felköszöntjük apát szülinapjára ^^ Kell ennél több az életben? Szerintem nem. Én már mindent elértem, amit akartam, most már csak élvezem a családommal töltött napokat :)
További szép napot mindenkinek!
Üdv,
Dana
